Lázár Júlia tanár beszéde a 2013. évi Pedagógusnap alkalmából tartott demonstráción. Nagyon egyetértünk vele. Minden tanárnak kézbe kellene kapnia, ha mástól nem, tőlünk, szülőktől, év végi olvasmányként. Terjesszük e-mailben, szórólapon és minden egyéb módon!
Ha elég sokan döntenek felelősen, nem a gyermekeink maradnak tanár nélkül, hanem a kormányzat kényszerül majd visszakozásra. Íme:
Kedves kollégák, barátok, embertársaim! A gyerekeink érdekéről szeretnék ma beszélni. Az ellene ható, roncsoló félelemről és közönyről. Itt, a lerombolt Kossuth tér tövében, melyet a 44-es állapotoknak megfelelően kívánnak helyreállítani, mert az ugye milyen dicső éve volt a magyar történelemnek. Egy vesztes háború végét jelezte, de még hagyott időt arra is, hogy több százezer magyar embert magyar csendőrök aktív közreműködésével elpusztítsanak. És mi, tanárok, a magyar értelmiség meghatározó tagjai, hagyjuk ezt és hallgatunk. Persze nem mindenki, de a magyar pedagógustársadalom egésze hallgat. Hallgatunk a hajléktalanok büntethetőségével, a rokkantnyugdíjak ügyével és ezer más dologgal kapcsolatban, pedig az egyik legfontosabb dolog, amire a diákjaink figyelmét fel kellene hívnunk, az a szolidaritás. Hallgatunk az oktatás ügyében is, pedig aki olvasta, 2011 óta tudhatja, hogy a köznevelési törvény gyerek- és emberellenes. A problémákat azzal oldja meg, hogy selejtez és büntet. Kötelez. Óvodára, iskolára, erkölcsre, állítólagos érdekvédelemre, közben 90 százalékban meghatározott tanagyagra. Dobozol. Ez a legegyszerűbb. Egyendobozokba beletömni minden embert, a kilógó részeket levágjuk. 28 év tanári tapasztalata mondatja velem, a nevelés nem erről szól. A nevelés lehetőségeket kínál. Sokféle formát, amiből mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt. Színeset, szagosat. Amiben kibontakozhat, amivel boldog lehet. Ebben segíthetünk mi, tanárok. Így lesz a világ sokszínű és a társadalom működőképes. Ehelyett mi hallgatunk, és segítünk dobozolni.
A hallgatásra mindig van ok. A rossz majd elmúlik magától, kell az a kevéske fizetés is, magamra csukom az osztályterem ajtaját. Igen ám, de bejön rajta a tanfelügyelő. Vagy a központilag kinevezett igazgató. És ellenőrzi megtanítottam-e a napi Wass Albertet, vagy elénekeltük-e a nemzeti összetartozás dalát a barackfa alatt. Ha nincs a hallgatásnak határa, akkor semmi sincs, pontosabban a semmi van: a közöny. Csak azt ne mondjuk, mindegy nekünk, mi lesz a gyerekeinkkel. A tanítványainkkal. Hogy tudunk-e tükörbe nézni? Megtettünk mindent? Érveltünk, győzködtük egymást, felszólaltunk, kiálltunk? Szóltunk, amikor először felmerült az iskolaőr ötlete? Netán elhittük, hogy egy demokráciában félni kell, és a hatalom dolga, hogy kis- és nagykorú állampolgárokat rendre szoktasson? Meggyőzés, motiváció, értelmes emberi beszéd híján félelemkeltéssel? Rendőrt az iskolába? Aki testi kényszert alkalmazhat? Ezt ki lehet mondani, le lehet írni ma Magyarországon, és nincs az utcán a több mint százezer pedagógus? Csak ezt ne, csak közönyt ne! Ne volnának eszközeink? Gyávák vagyunk? Eltűrjük, hogy egy tizenhat éves utcára kerüljön? Mert attól, hogy kirúgható, elveszíti az utolsó védőhálót is. Vagy elhisszük, hogy van olyan ember, aki rossznak születik? És attól szabaduljon meg a társadalom? Különítsük el a kék szeműt a barna szeműtől? Dobozokban éljünk? Élve koporsóba zárva? Akinek futja rá aranyból, akinek kevesebb jut fémből, a szegényebbnek fából, a páriát meg minden dobozon kívül rekesztjük? Csak közönyt ne!
A mi szakmánk a legszebb. Elméket nyitogat. Tudni és lenni segít. Magunk is elmék vagyunk, nem vadak. József Attila a törmelékhalmaztól nem látja már a Dunát, de mi halljuk, amit mond, ugye halljuk? És nem oly becses az irhánk, hogy szótlanul kibírnánk. Csak közönyt ne! Kötelezően hűséget esküszünk a pedagógus karnak, mely állami vezénylettel véd majd szakmai érdeket az állammal szemben? Esetleg fel is jelentjük a kollégát, mert megsértette az etikai kódexet, melyben első helyen a főnök utasításának sérthetetlensége áll majd? És a főnök kerületi órarendet készíttet, és iskolák között dobálja majd a tanárokat, mert el kell küldenie a nyugdíjasokat, a helyükre nem vehet fel mást, és különben sem a személyiségközpontú oktatás számít, csak a darabszám. Hallom, hogy a tanárikban már sírnak. De azért ezt is elfogadjuk? Vagy kimondjuk végre: NEM. Mert mi vagyunk felelősek azért, ami történik. És felelősek vagyunk önmagunkért. Az alaptörvényben garantált emberi méltóságunkért. Nem akarunk elmenni innen. Nem akarjuk, hogy a gyerekeink elmenjenek. De igenis akarjuk, hogy szabadon tanuljanak a világban, és örömmel hozzák vissza a megszerzett tudást. A paidagogosz kísérő rabszolga. Szolgálja a tanítványát, de nem szolgál aljas, nyomorító hatalmakat. Csak közönyt ne!
Tudom, mit beszélek. Felmondtam pont egy éve a köznevelési törvény miatt. Azért kellett felmondanom, mert úgy éreztem, amit gondolok, már nem mondhatom el senkinek, hiszen csak veszélybe sodornám. Most elmondom hát mindenkinek. Itt vagyok és ti is valamennyien. Sokan vagyunk, mert aki nem jött el, lélekben itt van, csak fáradt és keserű. Pedig a diákjainké a jövő, ha velük együtt akarjuk, hogy így legyen. Egy egész szakmát nem lehet kirúgni, és nemzedékek sorsa múlik rajtunk. Ha legjobb tudásunk szerint, a szakmánk nevében tudunk nemet mondani a szakmaellenes rombolásra, a jövőnkre mondunk IGENT. Ez már az utolsó utáni pillanat. Aki fél, már nem demokráciában él, de ezért ő épp olyan felelős, mint az, aki félelemben tartja. Aki egyetért, mondja utánam, József Attilával: „De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad!” Lázár Júlia
(elhangzott a 2013. jún. 2-i pedagógusnapi tüntetésen, a Szalay utcában)
Európai Szülők 