Suli-frász

 Ballagás. Ballagunk. Mosolyogva, megilletődve. És mi szülők eltűnődve az elrohant éveken, könnyektől csillogó szemekkel. A gyerek életének egy szakasza lezárul. És mi aggódva, féltve tekintünk az elkövetkező újabb évek felé. Iskolába megyünk.

Megyünk. De előbb választunk. Itthon vagy külföldön. Ha már kalandvágyból maradtunk, akkor jön a dilemma. Vajon melyik legyen? És miért? Vagy éppen melyik nem jöhet szóba sem. Mert a legjobbat szeretnénk a gyermeknek. És jelenleg még választhatunk közöttük, nem kell a körzetileg kijelöltbe beiratkozni automatikusan. És mi keresünk, Bár a kínálat nem túl széles, mégis keressük azt, amelyikről azt gondoljuk, talán ez az a hely ahol nem éri utol a gyereket a mostani oktatási rendszer kihalásra méltó szaurusza. Amely az uniformizált (nem)gondolkodás sövényformájára nyesné gyermekünk kreatív, egyéni, és kíváncsi kis elméjét. Így tehát keresünk és próbáljuk a kevésbé rosszat megtalálni.

Mindeközben a gyerek meg legjobb esetben hagyja, hogy elcibáljuk egy újabb, meg egy még újabb foglalkozásra ahol majd “fejlesztik” őt, hogy sikeres első osztályos lehessen belőle. Ezzel telik el egyre több óvodás utolsó éve az oviban és azon kívül: mindenféle különórákon kell részt vennie. Mert azt gondoljuk, hogy ez a boldogulása kulcsa. De vajon tényleg így van? Jobb neki, ha a szabad játék, éneklés, rajzolás, mesélés, beszélgetés és együtt töltött idő helyett folyamatosan és módszeresen már kisiskolásként viselkedtetjük? Az együtt töltött idő alatt nem az egy légtérben vagy egy lakásban tartózkodást értem. Hanem azokat a sokszor csak perceket – mert néha tényleg csak ennyi jut – amikor a gyerekre figyelünk, a szívünkkel, és az elménkkel egyaránt. Amikor ő mesél nekünk és kérdez mindenféle számára fontos dologról.

Szánjunk rá időt, mert erre van szüksége. Nem a sok “okosító” foglalkozásra. Ne essünk abba a csapdába, hogy meg akarjuk feleltetni őt mindenféle statisztikai elvárásnak. Mindegyikük más, de mindegyiküknek szüksége van arra, hogy érzelmi biztonságban érezze magát otthon a szerettei között. Éppen elég nehéz nekik az a sok változás, amit az iskolába kerülés és az előzményei okoznak. Mintha sok-sok kisebb nagyobb csomagot kellene egyszerre vinniük. Vajon nem segíteni vágyunk nekik? Vihetjük együtt a terheiket azzal, ha segítünk feloldani a félelmeiket, kételyeiket szeretettel, türelemmel. Vagy inkább még több pakkot rakunk rájuk? Ne! Nem hiszem ,hogy ezt bármelyikünk is szeretné. Márpedig a túl sok iskolára felkészítő program szerintem ilyen hatással van rájuk. Itt nem arra a fejlesztésre gondolok, amelyet a szakemberek, bizonyos mérések, vagy vizsgálatok után javasolnak, mert szükséges (bár ezekről is érdemes gondolkodni, mielőtt belevágunk a gyerekkel). Ha nem szeretnénk elvenni tőlük a gyermekkor egy nagyon is fontos és szép részét, akkor hagyjuk őket gyereknek lenni. Kevés ennél jobb dolgot tehetünk értük. hiszen a legjobbat akarjuk nekik.

Marsal Éva

elnökségi tag

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s