Szubjektív szülői vélemény az oktatásról – vitaindító- vagy provokációféle

Ma a magyar oktatásról olvasni olyan, mintha a háborús sikerpropaganda mellett szabadon lehetne fogni az ellenség adásait is. Mert ma az oktatásban háborús helyzet van. És mint szinte minden háborúban, ártatlanok esnek áldozatul. Jelen esetben különböző korú diákok milliói, iskolai közösségek és kipróbált programok. Hogy a háború után mi lesz? Azt senki nem tudhatja.

A háború, definició szerint, nagyméretű, erőszakos összeütközés. A háború célja a szemben álló felek érdekeinek erővel történő érvényesítése, mely lehet területszerzés, gazdasági erőforrások megszerzése/megtartása, vallási és/vagy politikai ideológia terjesztése. (wikipédia) Ebben a háborúban mindegyik érdek felismerhető, miközben az egyik fél kezében ott a totális hatalom, a kétharmad, a másik teljes fegyverzete a nyilvánosság és a tiltakozás. Az iskolákért és a gyerekek lelkéért vívott harcban a szülők is csak útakadályt jelentenek, amelyen tankkal át kell gázolni.

A kormány egy tollvonással államosította a közoktatási (új szóval köznevelési) intézményeket. Ahogy háborús helyzetben lenni szokott, korlátozták, részben eltörölték a civilek, jelen esetben a diákok és a szülők, jogait. A frontális támadás eredménye még nem látszik, a napokban minden bizonnyal számos tanár nem írja majd alá új munkaszerződését, amelyek lehetővé teszik, hogy bármikor bármennyi időre áthelyezzék őket másik iskolába, megszüntetve ezzel a pedagógusi műhelymunkát. Persze tudjuk, számos állástalan pedagógus van, bizonyára gyorsan találnak majd a helyükre megfelelő diplomával rendelkező embert. Hogy tudásuk, tapasztalatuk, empátiájuk van-e, az nem érdekel senkit. A nyilvánosság a pedagógus számára részben veszélyt jelent, hiszen elveszítheti az állását, ha tiltakozik. Tiltakozni persze talán tiltakozna, ha tudná, amennyiben ezért elveszti az állását, melléállnak a kollégák, a szülők és a diákok. No de mi van akkor, ha aláírta a szerződést, és nem rúgják ki? Csak mondjuk áthelyezik. Mondjuk egy nyolcadik kerületi elitgimnáziumból egy szintén nyolcadik kerületi szegregált iskolába. Ha nem megy, megszegi a munkaszerződését. Ha megy, hivatása alapszabályait. Amit persze akkor is megszeg nap mint nap, amikor továbbra is a XIX. századi tantervnek megfelelően próbálja tanítani a XX. századi iskolákban azokat a XXI. századi gyerekeket, akiknek a működését nem érti.

A háborús helyzet elemzéséhez néhány, szubjektíven válogatott adalék. A kerettantervekben most tovább bővített elsajátítandó tananyag európai és világviszonylatban eddig is elképesztően sok redundáns elemet tartalmazott, elképesztő ismeretanyag rövidtávú elsajátítását és visszaböfögését írta elő. Elhanyagolta viszont az Unió irányelvei szerint fejlesztendő kompetenciák nagy részét. Kicsit sarkosan egy mai jó tanuló és felkészült nyolcadikos elég szaktárgyi tartalmat sajátított el a legtöbb európai egyetem bemeneti elvárásaihoz, ám a tudás rendszerezése nagyrészt elmaradt, és annak alkalmazására érettségi után sem képesek. Az átlagos, de jó tanuló magyar diák kizárólag tantárgyban gondolkodik, nem tudja az egyik tantárgy keretében szerzett ismereteket másik területen alkalmazni. Jómagam az eddigi rendszerben a mérőeszközként kezelt tantárgyi versenyeken, megmérettetéseken gyengébb vagy közepes teljesítményeket nyújtó, de jó légkörű középiskolákat mindig is előnyben részesítettem, véleményem szerint (ezzel bizonyára középiskolai tanárok haragját váltom ki) ugyanis a középiskola szerepe a diák eljövendő életében szinte kizárólag szocializációs.

Európa még a Lisszaboni Stratégia (2000) elfogadásakor célul tűzte ki, hogy Európa visszanyerje versenyképességét. Felismerték, hogy ehhez az oktatás átalakítása az egyik legfontosabb lépés és a legnagyobb megtérülést hozó befektetés, amelynek része volt többek között a korábban már említett kompetenciák fejlesztése, köztük olyanoké, mint a digitális kompetencia, a tanulási képesség, a vállalkozó- és kezdeményezőkészség fejlesztése. A mostani (ellen)reform célja nem az európai trendek követése, hanem az egységesített, ismeretanyag-tartalom alapú iskola felé való visszafordulás. Kérdés persze az is, mit szól majd ehhez az Unió? Elvileg semmit, hiszen a közoktatást szigorúan nemzeti hatáskörben tartandó témaként kezelték. Ez a nézet azonban változóban van. Ha egy ország szúrja el teljes egészében a leendő munkavállalók versenyképességét, az hosszabb távon magas munkanélküliséget okoz, és nagyon sokba kerül a többi Uniós tagország állampolgárainak.

Vessünk egy pillantást a szintén háborús helyzetben lévő felsőoktatásra is. A művészeti felsőoktatási intézmények háborús jelentéseit olvasva a helyzet valóban tragikus. Bezárják az Ódry Színpadot? Csődközelben a Táncművészeti Főiskola? Tarthatatlan. De nézzünk a színfalak mögé, vagy inkább a színpadra. Hol vannak a tehetséges fiatal művészek, akik ezekben az iskolákban végeztek? Hány olyan fiatal színészünk van, aki musical-szakon végezve nem esne ki a világ boldogabbik felén egy színészválogatáson? Miért van az, hogy legnépszerűbb színházainkban sem tud három táncos egyszerre lépve táncolni? Hol vannak azok a prózai színészek, akik egyetlen alakításukkal országosan népszerűvé válnak? Hol van az utánpótlása a mai negyvenes-ötvenes generációnak. Csak én nem látom?

Nem lenne néhány szakon államilag finanszírozott képzés? Tarthatatlan. Ugyanakkor nap mint nap találkozom a diplomát szerzett, ám semmilyen szakmai felkészültséggel nem rendelkező kommunikáció szakos fiatalokkal, akik nem tudnak elhelyezkedni, de ugyanígy Dunát lehet rekeszteni állástalan jogászokkal (főleg ha az ügyfelek nélküli egyéni ügyvédeket is ide soroljuk). Teljesen megalapozott és felelős döntés, hogy az állam ne finanszírozza az újabb munkanélküli diplomások tanulmányait. Itt is szemléletváltás és reform kellene, szociális ösztöndíjrendszerrel és olyan tandíjjal, ami arra sarkall, hogy a felsőoktatási tanulmányokat az előre tervezett idő alatt fejezze be a hallgató. Az egyetemisták mindig jobb érdekérvényesítő-képességgel rendelkeztek, mint bármelyik másik társadalmi csoport, így borítékolható, hogy nekik lesz hatásuk a háború kimenetelére. Csak az a kérdés, aktuális érdekeik azonosak-e a hosszútávúakkal és melyiket próbálják érvényesíteni. Ha az aktuálisat, továbbra is növekedni fog a diplomás munkanélküliek száma itthon és a diplomás magyar mosogatók száma Európában

Szintén szubjektív véleményem szerint a szakképzési rendszer európai átalakítása, amely a tényleges szakképzést későbbi évekre halasztotta, talán a legalaposabban átgondolt változás volt. Most ez is ’megy a levesbe’. A régi szakképzési rendszer a legfontosabb elemet nem tartalmazza: az élethosszig tartó tanulásra való felkészülést. E nélkül pedig a szakképzett dolgozó is előbb-utóbb legfeljebb segédmunkás lehet. Elmaradt eddig az érettségi utáni szakképzés nagyarányú fejlesztése, ami a felsőoktatás mellett nyújtana olcsóbb alternatívát. Ráadásul például hamarosan nem lesz órás az országban, aki megjavítaná a nagymamától örökölt órát.

Az elmúlt években, még a háború előtt, számos reformhullámon esett át a magyar oktatási rendszer. Ezek egy (nagy) része nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. A reformok egy része lehetőséget adott arra, hogy az innovatív iskolák nagy és pozitív változásokon menjenek át, de arra is, hogy a fásultak sikertelenségeiket az állandó reformok számlájára írják. Most az utóbbiak hátradőlhetnek, a felelősség a továbbiakban nem az övék. Az innovatív pedagógus pedig fogja a fejét. Választhat: becsukja maga mögött a teremajtót és titokban modern marad, vagy egy másik ország oktatási rendszerében (esetleg más szakmában) keresi a boldogulást.

A legnagyobb kérdés azonban, hogy mi lesz a háború után. Egyszer ugyanis minden háború véget ér. Ha a háború sokáig tart, állóháborúvá válik, ami azt is jelenti, megnyerik a Rózsa-lovagok, ugyanis sem diák, sem tanár nem marad az országban. Legalábbis olyan tanár, aki alkalmas a feladatára, és olyan diák, akit érdemes tanítani. És 2035-re eljutunk abba az állapotba, amit Spiró leírt a Feleségversenyben.

Azok, akik abban reménykednek, hamar véget ér a háború, talán már ma elkezdhetnének a jövőn gondolkodni a háborús veszteségek feletti felháborodás helyett vagy mellett. A háború elindítói talán szívességet is tesznek a jövőnek, a totális háború után a romokat eltakarítani és újat építeni sokszor könnyebb, mint a meglévő épületeket átalakítgatni. Meg kellene néznünk, mitől sikeresebbek azok, akik egy másik ország iskolarendszerében voltak diákok pedig mondjuk sosem írtak házi feladatot és nem tanulták meg nyolcadikra a sejt működését. Meg kellene kérdezni azokat, akik az elmúlt években rengeteg támogatással külföldön tanultak, mit kaptak ott, amit itthon nem. Végre ki lehetne dobni az alsós tananyagból a Kincskereső kisködmönt és visszavinni a fizikatanulás elkezdését harmadikból hatodikba, sőt akár a tanítási nap kezdetét is egy órával későbbre lehetne tolni a szülők munkaidejéhez és a gyerekek életritmusához alkalmazkodva. Ugyanakkor talán lehetne foglalkozni azzal is, ami és ahogyan a gyerekeket érdekli, a mai fiatalokat foglalkoztatja. Tekintsük hát ezt a háborút lehetőségnek arra, hogy ha az iskola fizikai valója nem is, de a pedagógustársadalom a diákokat követve XXI. századivá váljon.

És nem, nem vagyok naiv. Tisztában vagyok azzal, hogy a pedagógusok nagy része alulmotivált, kontraszelektált és egyáltalán nem bánja, ha megmondják neki, mit csináljon. Viszont ott vannak a szülők is, akik tudják, az iskolában szerzett tudásnak nincs piaci értéke. A normális szülő mindent megtesz a gyermekéért. A XXI. század európai iskolájában a szülő nem az a régimódi, kisebbségi érzésbe kényszerített valaki, aki gazsulál a tanárnak és veri a gyerek fejét otthon, amíg be nem fejezi a leckeírást. De nem is az arrogáns megrendelő-figura, aki úgy gondolja, ő fizet, így ő diktál. A XXI. század iskolájában a szülő partner. Az övé gyermeke nevelésének elsődleges feladata és felelőssége, ebben örömmel veszi a szakemberek, a pedagógusok segítségét. Ugyanakkor ő ismeri a legjobban a gyermekét, így ő tud a legtöbbet segíteni a pedagógusnak. Ráadásul olyan tudásanyaggal, tapasztalattal rendelkezik, amivel a pedagógus szükségszerűen nem, így az oktatásban is hozzáadott értéket tud nyújtani.

És ehhez a háború végéig a szülők szemléletét is formálni, látókörűket szélesíteni kell, hiszen mindannyian XX. századi szülőktől vettük szülői mintáinkat, amelyek nem sokban különböznek a XIX. századiaktól. És így sokszor a szülő is tanácstalan, mert ezek a mai gyerekek bizony XXI. századiak. Sokszor képtelenek a szülők saját gyerekeikkel kommunikálni (vizsgálatok mutatják, a mai gyerekek, az Y és a Z generáció agya már másképpen van huzalozva), ezért ma a legtöbb szülő nem tud eleget tenni a fenti leírt feladatának.

Abszolút szubjektíven tehát úgy vélem, tanároknak és szülőknek közösen kell tenniük azért, hogy ez a háború minél előbb befejeződjön, de ebben kicsi a mozgástér. Mivel a kormányzat nem fog visszakozni, legfeljebb sztrájkolni lehet. Hogy másfél év múlva el lehet-e kezdeni az újjáépítést, azon is múlik, lesznek-e erre olyan tervek, amit sokan támogatnak. Egyelőre ugyanis a legnagyobb baj, hogy nem látható, mi lesz a háború után. A háború előtti állapot ugyanis biztosan nem visszaállítható. Ez azonban az én szememben lehetőség arra, hogy végre történjen valami jelentős változás. Persze csak az oktatásban résztvevők, a tanárok, diákok és szülők jogainak visszaállítása után.

Kezdjünk el hát az újjáépítési terven dolgozni! Közben pedig tegyünk meg mindent, hogy a háború végére minél többen legyünk XXI. századiak.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s