A 2015/16-os tanév mérlege: példátlan

szulok_eu_banner125x125Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hónapok oktatási vonatkozású eseményeit, minden bizonnyal egyetért velünk abban, példátlan tanév, vagy legalábbis második félév áll mögöttünk. Abban viszont bizonyára nem fognak valamennyien egyetérteni, miért is tartjuk ezt a tanévet példátlannak. Talán a nyári szünet legalább a gyerekeket egy kicsit még szerető, vagy legalább nem utáló pedagógusok egy részének elég lesz arra, hogy végiggondolják, amit mondunk, és talán változtatnak; változtatnak a tiltakozáson, a hozzáálláson és így talán az eredményen is. Reménykedjünk abban, hogy a következő tanév akár példás és sikeres is lehet.

Miben volt ez a tanév példátlan?

Először egy, váratlanul a sajtóban hatalmas visszhangot kapott, pedagógusok által példátlanul nagy arányban támogatott kezdeményezés reményt adott szülőknek és gyerekeknek egyaránt. Úgy tűnt, a tanárok partnert keresnek az iskolahasználókban, és nem csak saját munkavállalói sérelmeik orvoslására, hanem a zászlajukra tűzik a gyerekek jogait és érdekeit is. Januárban hirtelen megállt a családok külföldre menekülése, és egészen február végéig, a remény elvesztéséig ez így is maradt (azóta persze csak tovább gyorsult, főleg az óvódás, alsós gyerekek családjai körében).

Egy példátlan méretű tüntetésen még mindig nagyon kevesen, de tanárok, diákok és szülők együtt álltak ki a NER iskolarendszerének tarthatatlansága mellett. Egyre többen csatlakoztak egy miskolci iskola novemberben írt, és – ezt csak később vette mindenki észre, aki egyáltalán észrevette – január végén egy jól megfinanszírozott csoport által ’hájpolt’ levélhez. Csatlakoztunk, mi szülők is, bár azonnal leszögeztük, először a gyerekekért kell szövetséget kötni, de ha ez megtörténik, akár a tanárok egyéb problémáinak megoldását is támogatjuk.

Született egy második levél, példátlanul gyorsan kiderült, hogy a dolog nem a gyerekekről, nem a gyerekeinkről szól. A második levél persze ma már érthető, hiszen a cél az volt, a kormány kapjon külső támogatást ahhoz, hogy az általuk is felismerten elszúrt dolgokat megváltoztassák a ’szakma nyomására’, persze a saját szájuk íze szerint. Akkor már mi, szülők nem voltunk bizakodóak.

A kormány létrehozott egy látszat-fórumot a problémák megvitatására, amire – egyáltalán nem meglepő módon – mi, szülők, nem kaptunk meghívást. A kormány példát mutatott a civileknek: hogyan válasszunk saját szánk íze szerint partnereket.

Egy példátlanul ügyes csapat, egy maroknyi ember példátlan dolgot tett: a korábban független pedagógusszervezetek egy nagy részét behajtotta egy olyan együttműködésbe, amelyre a továbbiakban semmilyen ráhatásuk nem volt. A Civil Közoktatási Platform szóvivői közül volt olyan, aki írásban is megerősítette, fogalma sincs, kik és hogyan hozzák a döntéseket.

És ekkor, szintén példátlan módon, hirtelen minden fontos kérdés lekerült a napirendről, már nem volt szó gyerekjogról, azonnali tananyag és óraszámcsökkentésről, az iskolai autonómia követeléséről. Született viszont 12 pont, mert az olyan viccesen konvencionális, ami szülők és diákok számára vállalhatatlan volt: a pontok közötti réseken kiestek a gyerekek, maradtak a pedagógusérdekek és két, komolyan nem vehető, egyértelműen bizonyos csoportok számára odakötözött mézesmadzag. A madzagon lévő méz egy időre odaragasztotta őket, de már rég rájöttek, csak szalagnak kellettek egy kalap mellé, és kiszálltak. Ma már egyre többen nem viselnek kockás inget, nehogy azt higgye valaki, protestálnak vele. Példátlan módon a kockás ing is a kokárda sorsára jutott.

Példátlanul sokan, mintegy ötvenezren, nagyrészt szülők, de úgy tíz százalékban diákok is, csatlakoztak az Iskolahasználói Együttműködéshez (IE), amely az addigra már formalizálódott tanármozgalom partnere kívánt volna lenni, de elsősorban a gyerekek érdekében a legalapvetőbb követeléseket megfogalmazva. Az IE február 29-én írásban, egy – tudjuk, hogy kézhez vett – levélben is felajánlotta az együttműködést a tanárokat képviselő kissé képlékeny szervezetcsoportnak, legyen az Tanítanék nevű mozgalom vagy a CKP nevű szerveződés. Utólag kiderült, példátlanul nehéz, teljesíthetetlen feltételeket szabtunk az együttműködéshez:

  • a Jobbiktól való elhatárolódást,
  • tiszta, átlátható és közös döntéshozatalt a tiltakozóakciókkal kapcsolatosan,
  • egy szülői bojkottal támogatott, közösen előkészített pedagógussztrájkot.

A válasz szintén példátlan volt: amellett, hogy minden eseményre, sajtótájékoztatóra volt egy, de mindig változó, előkapható ember egy hirtelen kreált szerveződéstől, aki a szülők „képviseletében” megszólalt, szervezetünk, az ESZME, ami az elmúlt öt évben bizonyította, erős, szakmailag megalapozott véleménnyel rendelkező, a hazai progresszív szülők és a nemzetközi oktatási civil közösség által elismert szervezet, hirtelen szilenciumra ítéltetett az úgynevezett ellenzéki sajtóban is.

Az ESZME nevében a háttérben is igyekeztünk egyeztetni. A sajtóban szereplő Pukli-Pilz-Törley trojka tagjai közül egyedül Pilz Olivér állt szóba néhányszor velünk. Azt kértük, ha már a szülők kérései nem teljesíthetőek, legalább gesztusként hirdessenek meg olyan akciót vagy akciókat, amelyek megmutatják, a lózungok mögött vannak gyerekeket szerető, a gyerekek érdekeit figyelembe vevő tanári csoport is. Olyan, a jelenlegi jogi keretek között is meghirdethető, „példátlanul merész” akcióra gondoltunk, mint például hogy hirdessék meg kockás inges tanár

  • nem rak ki 16 éves gyereket az iskolából, csak mert lehet,
  • nem buktat elsőst, csak mert joga van hozzá,
  • nem ad heti fél óránál több házi feladatot a saját tárgyából az amúgy is agyonterhelt gyerekeknek, csak mert nem lehet megtanítani a hatalmas tananyagot órán vagy mert megszokta,
  • nem tart életveszélyes folyosói, vagy elméleti testnevelés órát, hanem pihenőidőt ad a gyerekeknek.

Sajnos azt a visszajelzést kaptuk, ezek mind olyan dolgok, amiket példátlanul kevés tanár támogatna.

Most van két szabad hónapja minden pedagógusnak. Végig lehetne gondolni:

  • nem kellene-e gyorsan szakítani a Jobbik felé kacsingató vezetőikkel, még akkor is, ha ezzel az akciók anyagi támogatása is esetleg elvész – lehetne helyette számítani a szülőkre, akik eddig is fizettek mindent, a krétától a függönyig, de sokszor az iskolai számítógépekig vagy a tanári juttatásokig;
  • nem kellene-e visszafordulni azokhoz a szülői szervezetekhez és szerveződésekhez, akik tudnak segíteni, hogy a szülőkhöz is eljussanak az információk (persze ennek csak akkor van értelme, ha a tanárok a saját tanítványaik szüleivel is szóba állnak);
  • nem kellene-e elgondolkodni annak a sajtónak a függetlenségén, amelyik minden más hangot elhallgattat a leghangosabb (esetleg legjobban fizető?) kóruson kívül;
  • mi történik, ha folytatódik vagy esetleg tovább gyorsul a családok menekülése az országból, kit fognak tanítani a pedagógusok, ha egyszercsak nem lesz gyerek;
  • nincs-e szükség az oktatási szakma nagy, európai szervezeteinek támogatására, amelyhez ma nem sok hazai szervezet tud közvetlenül eljutni, az ESZME viszont igen – főként annak fényében, hogy az EU márciusban olyan szakmapolitikai ajánlásokat fogadott el, ami egy valódi századi iskolát alapozna meg;
  • megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy egy egész nemzedéket feláldozunk a szakmainak mondott egyeztetések örvén egy új keretrendszer kidolgozásában, miközben van egy, a szakma által 2014-ben kidolgozott kész közoktatási törvénytervezet;
  • végül pedig bele tudnak-e még nézni a pedagógusok a tükörbe, ha tényleg úgy gondolják, rosszak az új könyvek, mégis tanítanak és számon kérnek belőlük a könnyebb ellenállás irányába haladva, mert az sokkal kényelmesebb, mint élni a tanítás szabadságának köznevelési törvényben garantált jogával.

Mi, szülők, nyáron legfeljebb két hét szabadsághoz jutunk. Ha bárki, aki ezt a példátlanul keserű összefoglalót olvassa, szeretne beszélni velünk, állunk rendelkezésre. Bárkivel szívesen együtt gondolkodunk, aki kijelenti, hogy elhatárolódik a Jobbiktól és minden politikai szélsőségtől, és szeretne tenni a gyerekekért. Az sem baj, ha másodsorban a tanárok helyzetén is javítani szeretne.

És hogy mi az álmunk? Az, hogy egészen példátlanul ne kezdődjön el a 2016/17-es tanév, ne nyissanak ki az iskolák addig, amíg a gyerekek óraszáma nem csökken a 2012 előtti szintre, átmenetileg nem engedélyezik a korábbi helyi tantervek alkalmazását minden évfolyamon, és nem adják vissza az iskola autonóm irányítását a szülők, a diákok és a tanárok egyenjogú közösségeinek és az igazgatóknak.

De legalább azt szeretnénk látni, nem csak akkor használja az ESZMÉ-t a pedagógustársadalom, ha teljesen egyetértünk velük, hanem tudomásul veszik például, hogy a szülők mindig ott vannak, és minden normálisan gondolkodó szülő először a gyerekéért fog tenni, a gyereke cinkosa lesz, ahogy Vekerdy tanár úr mondja, a tanárokat pedig csak akkor fogja támogatni, ha az a gyerek érdekét szolgálja. De akkor támogatni fogja!

Advertisements

One thought on “A 2015/16-os tanév mérlege: példátlan

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s